nem történt. Csak azok az esték számítottak,
amikor elüldögéltünk kettesben.És úgy érzem,nem lehet,hogy
ez soha többé nem lesz így.
Mintha csak mi ketten lettünk volna a
világon. Nem érti azt
meg soha senki,milyen boldogok voltunk...."
Odakint süt a nap,és én látszólag tök értelmetlenül
bambulok és vigyorgok kifelé a vakító fényességbe.
aggasztó tünetem továbbá,hogy majdhogynem
szabályos időközönként felsóhajtozok,
és elolvasom a fent idézett részletet.
hovatovább, mintha a Reménynek valami
betegesen csökevényes,de azért igen makacs szövete
kapaszkodna meg bennem,ami kitartóan vigyorog rám és bosszant.
chh....
u.i. remélem,Drágaságnak lesz már holnap nete,
mert a mindig türelmesen meghallgató/elolvasó
msn-jelenléte nélkül elborul az agyam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése