"Milyen gyerek néha ez a lány! Milyen egyszerű, csacsi kis jószág. Magam előtt látom most,amint az arcomba néz,és könyörög, hogy akadályozzam meg, hogy ártalmatlanná tegyék, s ne felejtsek el erős kábítószert beadni neki. Látom,amint bevallja: nem is olyan magabiztos, nem olyan közömbös az együttérzés iránt, mint ahogy azt az emberek gondolják. Látom, amint a titkolt könnycsepp lassan lehullik a szempillájáról. Azt mondta, gyerekesnek tartom, igen,annak tartottam. Azt képzelte, hogy megvetem. Megvetni? Őt?! Kimondhatatlanul édes volt érezni, hogy közel állok hozzá,s egyben felette is, tudatában lenni, hogy természet adta jogom és hatalmam van megvédeni őt.
Imádom, ami benne tökéletes, de a hibái vagy legalábbis a gyarlósága hozza őt közel hozzám, ezzel fészkeli be magát a szívembe, ezért öleli körül a szerelmem, és egy nagyon önző, de nagyon természetes okból ezek a hibák a lépcsőfokok,melyeken, ha fölmegyek, fölébe tudok kerülni."

(Charlotte Bronte)