Lepkés

Jó.Talán a szerelem mégsem egy eltúlzott jelentőségű dolog.Talán tényleg van benne valami "húúú".
Például belegondolva,hogy majd lesz Valaki (remélem), aki miatt még egy esős,tanulós,stresszes napon is vigyorogva kászálódok ki az ágyból. Huh,komolyan?
Vagy majd csak attól megkergülök majd,hogy rám néz?(nem csúnyán) Viccelődünk majd,játszunk és szerelmeskedünk. Éjjel is,ketten a szobában,és nappal is,az utcán. Jó,persze akkor nem "úgy". Csak úgy a képzeletünkben.Hogy majd belenézek a szemébe,és elképzeljük.És más majd nem tudja,csak ő meg én.
És akkor majd Ő lesz az,aki előtt nem kell nevetnem még akkor is,amikor legszívesebben toporzékolnék?Aki a műmosoly és a kényszeredett "lehet" mögül kihallja,hogy mindjárt sikítva elrohanok? Leveszi az álarcomat,magához húz,megpuszil és ha nem is oldódik meg ettől minden,de jobb lesz. Igen? Hozzádőlök,érzem a teste melegét,és hallom,hogy az enyémhez hasonlóan egy szív dobog ott...és azt a szívet ugyanúgy érdekli az enyém,mint fordítva. Hogyha tétován megérintem az arcát,akkor majd nem húzódik el,hanem még jobban a tenyerembe simítja azt,és félszegen elmosolyodik.? És majd legszívesebben mindig annyira hozzásimulnék, hogy lehetetlen legyen megkülönböztetni,hol kezdődik ő és hol végződök én? Igen? Előtte mosolygok is és majd sírok is? Lehetek majd önmagam? Igen?
Talán,de csak talán az ilyen szerelmes folyamatok ott kezdődnek,hogy beismerem,hogy: igen,nekem ő kell. Kell az,hogy ha úgy hozza az Élet,bukjak el vele,és fájjon. Kell az örökös bizonytalanság és kell,hogy nem tudhatom,hogy végződik. De valamit muszáj tennem. Elsődlegesen megtaláltam,másodlagosan is szükségem van Rá.